börtönszínház

Voltam a börtönben. Egy előadáson.
Két hete volt.
A börtön Tegelen van, Tegel Berlin egyik kerülete. Itt van Európa legnagyobb börtöne valami 1300-1400 fogollyal, mind nehézsúly. Régi börtön, úgy emlékszem, a 19. századtól működik.
Van nekik egy ilyen színházi projekt minden évben, egy színházi gárda, rendező, dramaturg, zenészek, koreográfus dolgoznak a rabokkal asszem kábé két hónapon át, és a végén bemutatnak egy darabot. Aleksandertől hallottam erről először, aki a kedvenc tanárom volt a Mime Centrumban még pár éve. Aleksander egy horvát fickó, Aleksander Acev, nagyon jó fej, ilyen ötvenvalahány, és tökjó tréningeket tartott, mindenéle jópofa feladattal, nemcsak a gyakorlat meg az unalmas fizikai szarok, hanem volt benne csomó játék. Ő maga is nagyon vicces volt, nem nyársat nyelt német, hanem humoros-gunyoros keleteurópai, hát igen, rögtön értjük egymást szerintem, más, mint a nyugatiakkal, legalábbis ez a generáció. Volt egy gyakorlat, amihez mindig azt mondta, most szőlőt taposunk, ez egy magyar szüret, taposás, szőlőszemek, jön a szőlőlé a lábujjaink közt, aki magyar, az tudja:):) Egy saját különbejáratú angol-német keveréknyelven beszélt, szlávos akcentussal, erős hangsúlyokkal és görgetett r-ekkel, néha latin-olasz szavakat keverve bele, you need deinen schwerpunkt to lead you, aber immer soft and legato:):) Tőle hallottam először erről, hogy van ilyen, hogy Tegel, a tegeli börtönszínház, ahol a foglyok játszanak… Hihetetlennek tűnt. Aleksander rendszeresen benne volt, mozgásórákat tartott a raboknak, néha mesélt róla. Mondta, hogy az előadásra nagyon időben kell jegyet foglalni, mert a helyek és az előadások száma limitált. Nehéz bejutni, a közönséget előtte tök ellenőrzik.
Már akartam menni rá vagy kétszer, eddig egyszer sem sikerült, mindig elkelt minden jegy.
Idén is teltházas volt minden, de most sikerült jegyet kapnom a főpróbára.

Ezt a városrészt egyáltalán nem ismerem, észak, kiszállok az u-bahnból, és semmi különös, kiskert-kolónia, kiskertes házak, lakókörnyék, fák, sok fa, elég kellemesnek tűnik, nem ilyennek gondolnám a legnagyobb európai börtön tőszomszédságát.
Aztán az ember befordul egy mellékutcába, ami egy sorompóval kezdődik. Ès ami jobboldalt egyetlen falból áll. Teljesen sima betonfal, vagy három méter magas, végestelen végig utcahosszat, az ember megy, megy, megy, de mintha nem is haladna. Az utca másik oldalán meg, istenem! ott van az erdő, zöld és nő és burjánzik…
Kint kellett várnunk, amíg a főpróba közönsége mind összegyűlik, a cuccainkat be kellett zárni egy fémszekrénybe, az is kint van az utcán, semmit nem lehetett bevinni, csak az igazolványt meg a lakcímbejelentőlapot.
Egyesével engedtek be, mint egy zsiliprendszer, a portás egyenként vizsgált meg minden iratot. Aztán motozás. Tisztára mint a reptéren.

Schiller Wallensteinjét adták, a Wallenstein táborát. Nem ismertem a darabot, csak az ilyen történelmi szarokat tudom, a semmire se jó háttérvacakot, de már az is eléggé megkopott, úgyhogy nem volt, ami zavarjon.
Az előadás első része vándorlós volt. Először egy ilyen előtérfélében voltunk, ahol csigalépcső vezet fel a nemtudomhány emeletre.
Utána át kellett mennünk egy folyosón, ahol a cellák nyitva álltak, és mindegyikben volt egy rab, és te beláttál, láttad őket, az egyik az ablakon bámult ki, a másik az ágyon hevert, a harmadik a felakasztott zubbonyát bokszolta, a negyedik a körmét piszkálta, az ötödik az ajtóban állt és minket bámult, a hatodik csak hátat fordítva ült, a hetedik, a nyolcadik, a kilencedik a tizedik a tizenegyedik a tizenkettedik a tizenharmadik tizennégy tizenöt rettentő kicsi a cella, egy ágy egy csap egy vécé és kész, üres. Az ajtó nagyon keskeny, alacsony, némelyik hústorony nemtudom, hogy fér be rajta. Csak menni kellett, ez tök rövid rész volt, egy pillantás jobbra, egy balra, egy jobbra, egy balra, belátunk a cellába, emberek, zubbonyok, mind egyforma, idenéz, nem néz ide, egyedül van, mintha egyedül lenne, egy pillantás jobbra, egy balra, egy jobbra, egy balra, és már vége is, az ajtók becsukódnak mögöttünk. A megszégyenülés, hogy mit keresek itt, állatokat akarok nézni a ketrecben, akik nekem produkálják magukat, színházat csinálnak, amiről azt hiszem, hogy más, mint a színpadok világa, mert más az anyag, másból jön, mert azt gondolom, átitatja a valóság, ami nem kikapcsolható, mert kerülőutak és megalkuvások nélkül dolgozik benne a jelentés, a miért, amit jajdesok színházban jajdenem találok, de ami mégis, produkció, attrakció, embervásár, elefántember és woyzeck és kaspar hauser, brutalitás, amit kizárok, nyerseség, amitől elhatárolom magam, gettósított félelmeim, amit testközelből, de mégis biztonságos rejtekből nézek, ez az érzés, SZABAD-E ezt most, benézni minden megrendezett cella megrendezett ajtaján a valóságos életébe ezeknek az embereknek?
Ez a folyosó megrendít valami alapvetőt, amivel odamegyünk, torkonragad és felborít dolgokat. Pedig csak két perc, talán annyi se. Végig leszünk terelve libasorban a nyitott ajtók közt, a cellák közt a pincében. A világ.

És a kinti jelenetek. A többi a börtönudvaron volt. Ahogy ezek az emberek ott voltak… Nem a szerep, nem a figura, hanem a jelenlét, az ottlét. Ahogy odaálltak elénk és mondták a szöveget, a nehéz, veretes Schiller-drámát a művelt, bennfentes közönségnek, a nem-kitaszítottaknak, a rendes-életűeknek, a hosszú mondatokat, aminek én csak részeit értettem, ahogy kiálltak, és nem volt bennük se félszegség se vicceskedés se egymás előtti vagánykodás, ahogy komolyan vették, komolyan vettek minden szót! Ahogy mindent vállaltak… Talán nem is tudnák, nem is tudták volna máshogy… mindent vállaltak. És ez, nem tudom, milyen volt… nagyon sok. Úgy éreztem, tudják, mit mondanak.

Hogy tudtak ezek a tanulásban valószínűleg nem gyakorlott emberek megtanulni ilyen mennyiségű és ilyen régies irodalmi szöveget? És honnan tudják, mi az?

Mért vannak bezárva? Mit csináltak, miért vannak itt? Ki miért?

Csomó kórus volt, szavalókórus, meg ének is, egyszerre mondott szövegek, kórusban mondott kérdés-válasz, a ruha egyenruha, egyforma overall és trikó, mozgások csoportosan, egyszerre többen ugyanazt, uniformitás, uniform dolgok. Ès mégis: mégsem! Mégsem mosódtak össze. Az egyik legmeglepőbb dolog az volt, hogy mennyire nem voltak egynemű massza, nem voltak tömeg: a tizennyolc emberből mindenkire egyenként emlékszem, volt talán kettő, aki halványabban volt ott, de a többi teljesen individuális, különálló lény, határozott, külön karakter. És ez nem a szerep miatt volt: ők voltak. Vagy talán az ige a fontos itt: ők – voltak! Emlékszem, mikor ki mit csinált, hova nézett, merre ment, amikor ez vagy az történt, fel tudok idézni még most is minden arcot. Egyének voltak, egyéniségek, nem arctalan tömeg. Pedig egy katonatábort játszottak, ahol mindenki parancsot teljesít. Pedig ők rabok a tegeli börtönben, azonos helyen, ugyanolyan körülmények közt, azonos napirenddel. Megvoltak a maguk gesztusai, a maguk mimikája, a hangsúlyok, a testtartások, mozgások, amit egyenként mind belevittek. Megvolt a maguk arca… Az arcok… milyenek voltak a tekintetek és az arckifejezések, amivel a szövegeket mondták!

Énekeltek is, az egyik egy orosz dal volt, azóta lenyomoztam az interneten, a kozákokról szól, kozák katonadal. Oroszul énekeltek, mind együtt, hangszerkíséret nélkül, csak az a sok hang, kicsit érces-érdes, nem teljesen tiszta, egy idegen nyelven, amin valószínűleg az orosz foglyokon kívül egyikük se tud. Ének volt, komoly, nagyon büszke és sóvárgó, énekelte az a sok ember, hangosan, szélesen, ljuba bratci, ljuba… versszak, refrén, versszak, refrén… Nézem az arcokat, mindegyiken más, de mindegyiken valami, nagyon valami, mind ott van abban, amit kimond, az idegen nyelvben, amit nem is ért… Hova néznek, kinek énekelnek? Mind énekelnek VALAMIÉRT.

Egy másik jelenetben mulatozás volt a katonatáborban, itt egyenként vagy kettesével jöttek középre és szólóztak, ki amit tudott, egy fogoly olaszul a keresztapa-film érzelmes fődallamát, két szerb cigány szerb lakodalmast, két fiatal fickó rappelt, a szöveget az egyikük maga írta. Ez a srác, te jó ég… Egy hatalmas darab ember. Úgy rappelt, hogy az ember nem nagyon tudott hova nézni. Támadó volt és védekező, önigazolás és igazság, provokálva, vádolva, teljes erővel, és az a tagbaszakadt srác csak mondta, mindenével mondta,  haraggal a kétségbeesésig. Majdnem sírt, de nem sírt, hanem rappelt.

Voltak benne saját szövegeik, dialógok, amiket ők írtak, meg más szövegek is, Nietzschétől egy levélrészlet meg az Ecce homóból valami, meg másokól is.
Ès mindez a szabad téren, a börtön udvarán, ahova tűzött a nap, egyike volt ez azoknak a túlzóan és valószerűtlenül nyári napoknak, amikor mindenkit fejbe kólintott a kánikula.

A Sopsits Árpád-féle Bűn és bűnhődésre gondoltam, amiben a Bertók volt Raszkolnyikov és amit láttam vagy háromszor. Hogy azt a teljesen agyament kerettörténetet, hogy foglyok egy börtönben előadásra készülnek…! itt most megvalósulva látom. Foglyok a börtönben próbálnak! ès mit: Dosztojevszkijt! vagy most, a tegeli börtönben: Schillert! ezeknek az embereknek a többsége egy sort se olvas!! és most, hogy szociális viselkedésükért jópontokat kapjanak, jönnek mindjárt a nagy művek… ó, hogy ez mennyire abszurdnak tűnt… de a totális abszurditását csak később fedezte fel az ember: merthogy előbb látta az előadást abban a kis lyuk színházban, az Ericsson Stúdióban. És abban ez nem volt abszurd. Nem volt kérdés, fel se merült. Ott csak elsöprés volt, olyan brutális erő, amit muszáj volt kimondani. Ott a színészek két szerepet játszottak, rabok voltak, iksz-ipszilon rabló, apa- vagy feleséggyilkos, pénzhamisító, drogkereskedő, gyerekmegrontó  - aki közben Raszkolnyikov, rendőrfelügyelő, Szonya, Dunya… a nők is… ők. Ahogy egymásra íródott a két sors… és a harmadik: a maguké, az Ericsson Stúdió színészeié. Kik ezek? Kik ezek az emberek? Ott nekik épp azt kellett első körben eljátszani, hogy nem színészek – ami itt most adva volt. És Sopsitsnál el tudták játszani, nem tudom, hogyan, de el tudták, minden manír nélkül. Át kellett menniük civilbe, privátba, kineveletlenbe… De talán nem is volt ez átmenet: azok a férfiak Sopsitsnál egyszerűen tudtak úgy lenni, agresszíven és elnyomva, határsértő lényüket szabadjára engedve. Még most is emlékszem az emeleteságyak rengésére, ahogy közvetlenül mellettünk az emberek rádobják magukat vagy egymást a fém sodronyokra, az egész szerkezet beleremeg.

DE mégis, egy ilyen után lehet azt gondolni, hogy az egész mégis épp a mesterség miatt sikerült, a színészi zsenialitás miatt. A valóságban egy ilyen nem lenne lehetséges.
Hát most már tudom, hogy az. Hogy a börtönben is lehet, tényleg. Tegelben lehetséges volt.

Claire mesélte még egyszer régebben, hogy még egyetemista korában járt ki angolt tanítani, önkéntesmunkaként, Párizs mellé egy börtönbe. Azt mondta, életében nem nevetett annyit. Olyanok voltak az órák, tök szeretett menni. És hogy neki nem a bezártság meg a nyomasztóság maradt meg mint emlék. Mikor születésnapja volt, a rabok angolul írták fel neki a jókívánságaikat a táblára.  Azt mondta a végén: “Van élet”.

Posted in Berlin | Leave a comment

Egy jel

Ezalatt az idő alatt, az utóbbi két-három hónapban borzasztóakat álmodtam, kétszer is, nem is emlékszem, mikor álmodtam ilyen rosszakat utoljára… rettenetes… amikből ilyen felrémülés volt, leizzadva, iszonyú szívveréssel. Volt egy dolog, egy történet, ami
nagyon foglalkoztatott. A rossz álmok nem feltétlenül erről szóltak, de mindig aznap éjszaka álmodtam őket, amikor valami intenzíven foglalkoztatott ezzel kapcsolatban.
A másik rossz a kés volt, a kés-érzés. Mintha felülről, a nyak és a fej irányából egy kés hasítana le a mellkasba… megáll a két bordaszárny közötti pontnál, középen, ahol azok szétválnak, és ott fáj. a solarplexus. érzem, hogy szorít, sajog. Többször is volt, hogy ezt éreztem… Néha ok nélkül is úgymond, amikor nem volt semmi konkrét bántalom vagy ilyenek… éreztem, hogy belémszalad ez az érzés. Úristen, fáj a gyomrom, vagyis fölötte az a pont. Fáj! Amúgy ez szerintem alapvetően nem fájdalom: ez félelem.
Mindez nagyon megijesztett. És tegnapelőtt megint éreztem ezt a kést, ezt a szorítást. Nem tudtam, mit csináljak, akartam menni, de azt is tudtam, hogy ez olyasmi, ami tényleg nagyon komoly, nem lehet félvállról venni ezt az érzést, mert kicsinál. Ez így nem mehet. De mondom, közben mindenképp menni akartam. Már indulnom kellett. Mit csináljak? És akkor kínomban megláttam egy láncot, ami itt lógott nálam a polcra akasztva, és amit egy ideje megint elkezdtem hordani.
Egy bőrszíjon lógó napkorong. Elég nagy, mondjuk ilyen tenyér nagyságú. A bőrszíj pont olyan hosszú, hogy a nap épp a solarplexus fölött lóg, a két bordám közt középen. A nap… Anyukámtól van. Egy bordóspiros korong. Az egyik oldalán, amit mondtam, a nap… Nagyon érdekes, mert műanyagból van, de közben a napnak van arca, méghozzá ilyen középkorias, fametszetekre emlékeztető… nagyon a lényegre koncentráló, az alapvonásokat határozottan kiemelő, maszkszerű arc. A gyerekek az iskolában meg szokták alaposan szemlélni, volt, aki meg is kérdezte: ez jó arc vagy gonosz? szerintem a maszkszerűsége miatt. Amúgy a tarotra is emlékeztető nap-arc, vagy kicsit ilyen totemisztikus is. Nekem nagyon jó arc, nagyon erős. kiemelkedik a korong síkjából, ilyen domborműszerű. És jönnek, áradnak belőle körben a sugarak.
A korong másik oldalán egy nyíl van, valószínűleg a Nyilas csillagképre utalva.
Ez a lánc anyukámé volt, de én már tinédzserkoromban elkezdtem hordani. Már nem emlékszem, hogy ő adta oda, vagy én egyszerűen csak kivettem a láncos dobozból. Mindig is nagyon szerettem. De ami miatt én szerettem és ami miatt hordtam, az a nap volt. A Nyilas-oldallal sose tudtam mit kezdeni. teljesen érthetetlen volt számomra. zavaró. Merthogy anyukám nem volt Nyilas jegyű! Ő a Szűzben született. Hogyhogy akkor Nyilas? Hogy kerül ide? Miért? Kapta valakitől, barátjától vagy barátnőjétől, aki Nyilas volt? Vagy ő maga vette, mert neki is a másik, a Nap-oldal annyira tetszett? Dehát ez olyan valószerűtlen, nem tudom elképzelni… az ilyen horoszkópos dolgokból, még ha az ember nem hisz is benne, teljesen valószínűtlen, hogy az ember megvesz egy másikat, mint ami a sajátja. annyira nem jellemző. ezenkívül, ha ez egy horoszkóp-sorozatból van tényleg, márpedig nagyon úgy néz ki, akkor eléggé valószínű, hogy minden csillagjegy másik oldalán a napnak kellett lennie, hisz arról van szó, a nap vándorol a házakban… vagyis újra: hogyhogy Nyilas? Mit jelent? Éppen ezért, amikor én a láncot hordtam, mindig a másik, ismerős Nap-felét hordtam kifelé. Az erőt szerettem benne.
Most is, ahogy megláttam, a fájós, összeszoruló gyomrommal, a Napra gondoltam, és arra, hogy pont ott fog lógni, ahol nekem most fáj. Akármilyen képtelenség, nekem most kell ez. Rátettem a kezem és kicsit magamhoz, középre szorítottam. Ez meg fog védeni.
Összekaptam magam és indultam. És ahogy mentem az u-bahn felé, újra eszembe jutott, hogy milyen furcsa is ez a lánc ezzel a Nyilas-jeggyel. Teljesen érthetetlen. És hogy én az egész családunkban nem tudok egy Nyilast se. Sőt nemcsak a családunkban, a barátaim között sem. senki sincs, aki…
Úristen.

Úristen, de. Dehogynem.

Laurent. December 8. Laurent Nyilas.

mintha fordult volna egyet minden. Te jó Isten. Megálltam, néztem a képet. A Nyilas németül Schütze. Ami íjászt, lövőt jelent – ugyanakkor a schützen ige azt is jelenti: véd, védelmez. te jó Isten.

És akkor az íj és a nyíl, ami ugyanolyan szép és erős, határozottan formált, domború kép, mint a másik oldalon a Nap, hirtelen felfedett még valamit. A megfeszített íj formája a rajzon egészen világosan szívet formáz. Ó! Mindig is láttam, de sose fogtam fel! Ez egy szív…! Még magamhoz se tértem a döbbenetből, már jött a következő felfedezés: a rajzon az íj végein kis gömbök vannak, dekoratív díszítés, de ettől az egész olyan, te jó ég… az íj és a nyíl a kis gömbökkel együtt olyan, mint egy csörgősipka! Harlequin… a Bolond… a Tarot első lapja, a Mágus… amit Berci kirakott… cél és feladat, jövő, mondta, és én ezt a lapot húztam rá… és a lapok összegére még egyszer kijött a Mágus… amit ő csinál, igen, én azt, azt szeretném… mindenemmel azt szeretném… ó Istenem… nem, ez nem lehet… megőrültem? az íj, a Nyilas, ami Laurent, ami a szív, annak a felső része Harlequin…! a bolondsipka középső csúcsa pedig az íjba helyezett, mindjárt kirepülő, felfelé mutató nyíl! És mindez anyámtól, a nappal és a sugarakkal! Járjatok a fényben, amíg van fény!

Annyira őrültség volt, olyan hihetetlen és képtelen! Valami, aminek jelentése zavarba ejtően távoli volt, hirtelen annyira felgyűlt és telítődött vele! hogy így megnyilatkozott az egyszerű, de addig zárt kép! Így – hogy! Basszus ezer más dolog is lehetne benne, ezer más forma – hogyhogy pont ezek, hogyhogy pont? És hogyhogy pont most, amikor azt hiszem, kell valami védelem valami más behatás ellen? Ez csak egy lánc, anyukám szép hippi-lánca! Hogy hordozhatná az egész sorsomat? A Nyilas is ővele kapcsolatos, nem velem!

De azóta, attól a perctől fogva, hogy ez az egész kép így felfedődött, elmúlt a szorító félelem. És érzem, nem is fog már visszajönni. Milyen hihetetlen. A fényben akarok járni, amíg van fény.

Posted in Berlin | 1 Comment

nap hold csillag

“Az egyik legnagyszerűbb imaginatív tapasztalat, amelyet az emberi nem valaha is tett, a csillagok káldeus tapasztalata, a Nappal és a Holddal együtt. Néha úgy tűnik, hogy ennek nagyszerűbbnek kellett lennie minden istentapasztalatnál, mert Isten csak egy nagyszerű szellemi tapasztalat. És néha úgy tűnik, mintha az eleven égbolt tapasztalatának, egy eleven, de nem emberi Nappal, és szikrázó eleven csillagokkal az élő világűrben minden tapasztalatok legyönyörűbbjének kellett lennie. Nagyobbnak, mint a Jehovák és a Baálok, a Buddhák és a Jézusok. Abszurdnak tűnhet egy élő világűrről beszélni. De vajon élő-e? Ha melegen és egészségesnek érezzük magunkat, testünket inkább “öntudatlanul” érzékeljük, mégis: ugyanakkor mélyen tudatosan – ugyanazon a módon, mint az élő és eleven világűrt. És nem épp ez is az oka, amiért egy üres világűr annyira megrémít?

Szeretném a csillagokat újra úgy megtapasztalni, ahogy a káldeusok tapasztalták meg őket kétezer évvel Krisztus előtt. Szeretnék képes lenni rá, hogy énemet a Napba helyezzem és személyiségemet a Holdba és karakteremet a planétákba, és az égbolt életét éljem, ahogy a régi káldeusok tették. Az emberi tudat ténylegesen homogén. Nincs teljes feledés, még a halálban sem. Így él valahol bennünk az Eufrátesz régi tapasztalata, a nagy folyamok közti Mezopotámiáé. És mezopotámiai önmagamban sóvárgok újra a Nap, a Hold és a csillagok után. A káldeus Nap és a káldeus Hold után. Szörnyűségesen sóvárgok utánuk. Mert a mi Napunk és a mi Holdunk számunkra csak gondolatmodellek. Gázgömbök, élettelen golyók kialudt vulkánokkal. Dolgok, amiket tudunk, de amiket soha tapasztalat által nem éreztünk. Tapasztalat által kellene éreznünk a Napot, ahogy az ősi népek érezték. “Értenünk” kellene, ahogy a káldeusok értették, rettenetes ölelésben. De a mi Nap-tapasztalatunk halott, le vagyunk róla vágva. Mindaz, amink most van, a Nap gondolati konstrukciója. A Nap egy lángoló gázgömb, amelyen emésztési zavarokból kifolyólag néha napfoltok jelennek meg; ezenkívül a Nap barnává és egészségessé tesz, ha hagyod. Az első két “tényt” soha nem tudtuk volna meg, ha teleszkópos emberek, úgynevezett csillagászok, nem közölték volna velünk. Nyilvánvaló azonban, hogy ez csak konstrukció. A harmadik “tényben”, hogy az ember barna és egészséges lesz, azért hiszünk, mert az orvosok azt mondták, így van. Ó valóban, egy sereg neurotikus ember lesz egyre neurotikusabb, minél barnább és egészségesebb, miközben magát grillezi a napon! A Nap tud érlelni, de rothasztani is. A harmadik tény ugyanúgy modell.

És ez minden, amink a Napból van. Pár szegénylelkű dolog. Két vagy három szűkös és elégtelen konstrukció. Hova tűnt a káldeusok dicső és felséges Napja? Hova tűnt akár az Ótestamentum Napja, amely úgy jelent meg, mint egy hős, aki versenybe száll? Elvesztettük a Napot. Elvesztettük a Napot és egy pár siralmas gondolatmodellt találtunk. Egy tüzes gázlabda! Foltokkal! Barnít!

Természetesen nem mi vagyunk az elsők, akik a Napot elvesztették. Már a babiloniak kezdték elveszíteni. A káldeusok dicsőséges és eleven égboltjai már Belsazár idejében lehanyatlottak jövendőmondók puszta korongjaivá az éjszakai firmamenten. De ez az ember, és nem az égbolt hibája volt. És a hanyatlás az embernek azóta is folyamatosan sajátja. És a hanyatlás idejében az ember mindig rendkívülien aggódik “boldogsága” és sorsa iránt. Amíg az élet magával ragad, a boldogság teljesen érdektelen és olyan, hogy sors, nem történik. Ha az emberek szűkös életet élnek, mindjárt aggódnak boldogságukért és félnek sorsuktól. Jézus idejében az emberek olyannyira aggódtak boldogságukért, és olyannyira aggasztotta őket sorsuk, hogy azt a súlyos magyarázatot hozták, az élet egyetlen hosszú szenvedés és nem lehet boldogságot várni, mielőtt az ember az égbe jut. Vagyis a halál előtt. Ezt mindenki elfogadta, és máig ez a hitvallásunk, Buddhától Jézusig. Ez a hitvallás nagyszámú gondolatmodellel ajándékozott meg bennünket, és egyfajta eleven halálhoz vezetett.

Ezért akarjuk most a Napot újra. Nem ezt a foltos gázgömböt, amely mint egy pecsenyét, süt meg, hanem az eleven Napot és az eleven Holdat a káldeusok napjaiból. Gondoljatok a Holdra, gondoljatok Artemiszre és Kybelére, gondoljatok az ég fehér csodájára, amely oly kereken és oly bársonyosan járja derűs pályáját! És aztán gondoljatok a tudományos holdfotográfiák himlőhelyes borzalmára!

De ha a Hold himlőhelyes arcát tudományos felvételeken láttuk, nem jelenti ez, számunkra kényszerítően, a Hold végét? Legalábbis intellektuálisan? Nem gondolom. Ez súlyos csapás, de az imagináció kibírja. Akkor is, ha a himlőhelyes fényképeknek hinnünk kéne, akkor is, ha a Hold hideg, jeges, teljes élettelenségében hinnénk – amit semmiképp sem teszünk – a Hold akkor sem halott. A Hold egy sajátos, fehér világ, felséges, fehér, az éji égen lányan feltűnő, és amit velem ténylegesen közöl a világűrön át, annak sosem fogok teljesen mélyére hatolni. De a Hold, amely befolyásolja az időket, a Hold, amely meghatározza a nők menstruációját, a Hold, amely megérinti a holdkórosokat, ez a Hold nem az asztronómusok halott röge. Ez a Hold még mindig a fenséges Hold. Sugározza lefelé tovább lágy és macskaszerű befolyását, elcsábít és viszonzásként ugyanúgy vonzalmat követel. Úgynevezett halottságában változatlanul rendkívüli erő rejlik, sőt, életünk fölötti hatalom. A Hold! Artemisz! A nagyhírű emberi múlt nagy istennője! És azt akarják nekem bemesélni, hogy egy halott rög?!

A Hold nem halott. De talán mi halottak vagyunk. Kis félhalott modern férgek, akik molyszagú hulláikat gondolatmodellekkel tömik ki, amelyeknek semmi érzéki realitása nincs. Ha a Holdat élettelennek írjuk le, a bennünk lévő élettelenséget írjuk le. Ha a világűrt oly szörnyű üresnek érezzük, saját elviselhetetlen ürességünk az. És akkor beképzeljük magunknak, hogy mi, szegény férgek szemüveggel, teleszkóppal és intellektuális konstrukciókkal jobban tudatában vagyunk az univerzumnak, mint a múlt emberei, akik a Holdat Artemisznek, Kybelének vagy Astarténak nevezték?! Tényleg azt képzeljük, hogy a Holdat elevenebben érezzük, mint ők?! Hogy a mi tudásunk helyesebb, “meggyőzőbb”?! Verjük ki a fejünkből. Mi a Holdat távcsöveinken és saját élettelenségünkön keresztül érzékeljük. Mindent saját élettelenségünkön keresztül érzékelünk.

De a Hold még mindig Artemisz, és ő egy veszélyes istennő, mindig is az volt. És ha az égen pályáját járja, megbüntet téged hideg megvetésével, te emberből lett szegény, nyomorult féreg, aki azt gondolja róla, hogy csak halott rög. Elárasztja haragos megvetésének mérgező savait a figyelmetlen és feszült idegekre, ideges ember, és szét fog marni. Ne hidd, hogy a Holdistennőtől megmenekülsz! Ugyanolyan kevéssé menekülhetsz előle, mint lélegzeted elől. Ott van a levegőben, amelyet belélegzel. Az atomokban aktív. Szúrása az elektron aktivitásának része.

Azt hiszed, szét tudnád szedni az univerzumot? Egy halott rög itt, egy gázgömb ott, egy kis gőz valahol máshol? Milyen gyerekes, mintha az univerzum egy vegyiüzem hátsóudvara lenne! Az ember azonnal fecsegni kezd, mihelyt magát okosnak véli, és azt gondolja, most szállítja az univerzum végső és végleges leírását! Nem látja, hogy csak önmagát írja le? És ez az önmaga, amit leír, pusztán a vigasztalan és halott állapotok egyike, amelyekben ember még létezhet? Ha az ember létmódján változtat, szüksége van az univerzum egy teljesen más leírására, és ezzel az univerzum lényege megváltozik. Úgy, ahogy a mi univerzumunk lényege teljesen más, mint a káldeus kozmoszé. A káldeusok úgy írják le a kozmoszt, amilyen: pompásnak. Mi úgy írjuk le az univerzumot, ahogy mi érzékeljük: nagyrészt üresnek, amelyben szétszórtan ott van egy bizonyos számú halott hold és meg nem született csillag.

(…) A mi leírásunk megfelel jelenbeli, érzéketlen tudatállapotunknak. Ez azonban egyszer elviselhetetlenné fog válni, változtatnunk kell rajta. És ha megváltoztattuk, az univerzumról való leírásunk is teljesen meg fog változni. Nem fogjuk tudni a Holdat újra Artemisznek nevezni, de az új megnevezés inkább fog emlékeztetni Artemiszre, mint egy kialudt labdára. Nem fogunk tudni az eleven ég káldeus víziójához visszatérni. De az egek újra életre kelnek majd, és a vízió meg fog felelni annak az új embernek, ami majd akkor leszünk.”

 

Az Apokalipszis sárkánya, D.H. Lawrence, 1929.

Posted in Berlin | 1 Comment

Seyma

Egy török-német privátiskolában dolgozom Berlinben. Általános suli. A gyerekek 6 és 12 év közöttiek, mind török bevándorlók gyerekei.

Van egy kulcstartóm, amin egy kis mini bőrtok lóg. Patentja van. A gyerekeket roppantul szokta érdekelni, mi van benne. Ami benne van, az egy Tóra, vagy talán csak egy része, az egyik könyv, tán csak a Genezis vagy az Exodus, vagy azokból is tán csak egy történet, szégyenszemre nem tudom, mert nem tudok héberül, és a pinduri könyvecske héberül van. Ajándékba kaptam valakitől, aki egykor nagyon-nagyon fontos volt nekem – és, másként, a mai napig az.

Tegnapelőtt az udvaron felügyeltem. Jó idő volt, a gyerekek fociztak és a homokozó favárában tomboltak. Az egyik nem nagyon tudott magával mit kezdeni. Seymának hívják, egy kilencéves kislány. Én sem annyira tudtam magammal mit kezdeni. Seyma kérte, hogy mutassam meg a fababát, ahogy a marionettfigura összeesik. Egyszer mutattam nekik, óriási sikerem volt vele, utána ahányszor megláttak, összecsukló marionettfigura lett valamennyiből. Nem akartam megmutatni, néha szeretem, de néha utálom ezt, nem vagyok cirkuszi majom, csak ha én akarom. De Seyma addig kérlelt, na jó, mutattam valami mást. Tudom egy kicsit hullámoztatni a karjaimat, ahogy a breaktáncosok. Még nem teljesen jó, de azért már kezd. Seyma teljesen odáig volt meg vissza. Akarta, hogy tovább csináljam, a többieket is lerohanta vele. Még a focizókhoz is odafutott, a pálya szélére.

-Hé, hé, hagyjátok abba! Nézzétek, nézzetek oda! Nézzétek, mit tud! Furkan, Ahmet! Még egyszer! Csináld még egyszer!

-Nem, most elég.

-De, csináld! Most! Na!

-Nem, Seyma, elég. Különben sem tudom jól.

-Áááá… naaaa…

-Megígérem, ha tényleg fogom tudni, csinálom majd neked sokszor, és akkor meg is mutatom, hogy kell. Amúgy azt most is meg tudom mutatni.

-Áááá… – el volt kenődve. – Ebben mi van? – a zsebemből kilógó kulcstartót nézegette. – Ki lehet nyitni?

-Ki. Tessék.

Az izgalmat mindig növeli, hogy a kis könyv egészen szorosan van bent a tokban és csak nehezen előhúzható. Seyma is sokáig kotorászott. Aztán kiszedte.

-Ó! Egy Korán! – belelapoz. – Te… most kérdezek valamit… te vallásos vagy?

-Húha, ööö…

-Olvasd el!

-Nem tudom elolvasni sajnos. Héberül van.

-De olvasd el!

-Mondom, nem tudom. Nem tudok héberül sajnos.

-Akkor nem tanultad meg a dolgodat.

-Mi?

-Ha meghalsz, meg fogják kérdezni tőled, hogy megtanultad-e a dolgodat. És akkor azt kell mondanod, hogy nem. Az angyaloknak.

-Hogyhogy?

-Van két angyal, az egyik jobbról áll, a másik balról. Aki jobbról áll, az a jó, aki balról, az a gonosz. Mindent feljegyeznek rólad, amíg élsz. Mindent. Például hogy nem tudod a Koránt elolvasni.

-Hm. De én nem vagyok muszlim. És ez nem a Korán.

-Ahonnan jössz, ott… Honnan való vagy?

-Magyarországról. Budapestről.

-Szóval Bulgáriából.

-Nem. Ez egy másik ország, közelebb van. Magyarország.

-Magyar… Van nálatok egy olyan, hogy… egy olyan, hogy, mint egy mosé?

-Templomok vannak.

-Na. Hát ha odamész… akkor ezt a könyvet kell olvasnod.

-Igen. Nálunk Biblia van.

-Én is megyek mindig a moséba. Tanuljuk a Koránt.

-Tudsz arabul?

-Arabul? A Korán török! De van arab, kell tanulni, a betűket…

-Nehéz lehet.

-Hát, tanuljuk. Ha nem tanulod meg, fel lesz írva, a gonosz angyal felírja. Ha iszol sört… ha iszol sört vagy eszel disznóhúst… Akkor egy olyan helyre jutsz, ahol minden tűz. Csak tűz van, és sötétség. És minden láva. De ha jó vagy, akkor máshová kerülsz. Van egy szép hely is. Van ott egy tó. Meg madarak vannak, lepkék… virágok… és minden a tiéd lehet. De ha rosszul viselkedsz, a tűzbe jutsz.

-És például, mik a jó dolgok?

-Hát, a jó… az… az… A jó az, ha nem iszol sört. És nem eszel disznóhúst.

-Aha. De én már ittam sört, nem is egyszer.

-Akkor… az fel van írva. Az is fel lesz írva, ha mondjuk nyitva van az inged, és itt kilátszik… vagy ha nem hordasz fejkendőt.

-De rajtad sincs fejkendő.

-Nincs, mert még gyerek vagyok, nem szabad. De ha felnőtt leszek, kell.

-Aha.

-Azt hiszem – egész bizalmas, majdnem suttog – azt hiszem, te egy másik világba fogsz jutni.

-Egy másik világba? Hogyhogy egy másikba?

-A másikba. A tűzbe. Ittál sört. És nem tudod elolvasni ezt…- kezében a mini Tóra. – A tűzbe jutsz.

-Hát, igen… illetve nem. De talán van jó is, amit csináltam? Talán segítettem valakinek? Talán segítettem a tesómnak?

-Az jó.

-Lehet, hogy a breakes karhullámoztatás is jó!

Most komolyabban mérlegel.

-Ömmm… igen… az is lehet.

Vége a szünetnek, mindenki befelé igyekszik. Szaladtában még odaszól:

-Ne mondd el senkinek, hogy én ezeket mondtam neked!

-Nem mondom. De miért?

-Csak. Az mindegy. Ne mondd el.

-Nem mondom.

Posted in Berlin | Leave a comment

Gesztenyéket keresett

volna Lujza, aki nemsokára betölti a negyedik évet, ez a legszebb kor, a világra a legalkalmasabb. De már sehol nem voltak a gesztenyék, biztos más gyerekek is itt gyűjtötték a gyönyörű fényesbarna golyókat, meg már túl is voltunk kissé a gesztenye-évszakon. Lujza végigkutatta a gyepet a bevásárlóközpont előtt, villámgyorsan, ahogy egy fürge lény teszi. Nincs. Aztán mégis diadallal felmutat valamit. Egy szép, egészséges hagyma van a kezében.

Nagyot nevettünk, ez akkor egy hagymafa. Hátha még van belőle több is. De nem volt, Lujza otthagyta a hagymát a fűben, bár haza is vihettük volna. Indultunk be a csilivili bazárba, ahol Lujzát és Zsuzsit kápráztató dolgok várják.

Zsuzsi még előtte van a kalandozásoknak, még nincs kettő sem. Inkább csak az anyja öléből lesi az újdonságokat. Elindul feléjük, aztán gyorsan vissza, bizonytalan léptekkel, de erős akarattal. Igen, az anyja az övé. Gyorsan vissza az ölébe, és teljesen kisajátítani. Zsuzsiban egy zsarnok lakik, pöttömnyi könnyű kis gyerekben kíméletlen erő. Ha az anyja nem enged az igényének, embergyilkoló sivalkodásba kezd, én is alig bírom elviselni. Az anyja pedig felveszi az egyetlen anyai ölbe, ahol Zsuzsi elfészkel, megvan, kipislog, betölti. Ez az övé.

Lujzának is lenne szüksége rá. Ritkábban már, de ötpercenlént neki és kéne egy anyai ölelés. Visszatér az elkalandozásból, de egy sárkánnyal találja szembe magát, Zsuzsival. Féltékenyen őrzi az anyját, és amint Lujza közeledik, azonnal reagál, belecsimpaszkodik. Mit lehet tenni? Van igazság? Lujza vár egy kicsit, aztán elfordul. Nézi a kirakatokat, kipróbálja a fizetős játéklovat, ácsorog az anyja közelében.

A vásári időtöltés után, amikor kiérünk a gesztenyefa alá, Lujza mindjárt megkeresi a hagymát. A járda aszfaltjára dobja és rátapos. Határozottan, keményen. Lassan lapul szét a hagyma, Lujza kitartóan tapossa a cipőjével. Szétbuggyan, kásás lepény lesz belőle. Nem szólok semmit, csak nézem, és magamban mondom:

  – Ne haragudj, hagyma, hogy nem védelek meg. Pedig igazán megérdemelnéd, hogy téged is becsüljünk. Sajnállak. De most Lujzáért meg kell hoznod ezt az áldozatot. Tudom, igazságtalan vagyok. Talán legközelebb majd megvédlek. De most nem lehet. Ugye megérted?

Posted in Budapest | Leave a comment

Expedíció

Tegnap voltam Claire-rel és Louis-val az iraki követségen. Lassan már tényleg Stalker leszek, rendszeresen embereket vezetek a Zónába… Már voltam ott egyedül sokszor, aztán Helenával, aztán Claudine-nal, aztánaztán, most pedig Claire-ékkel… Laurent még nem volt, őt is el fogom vinni.
Nagyon sötét volt, de vittünk zseblámpát, úgy mászkáltunk a teljesen leromlott és szétrombolt, kiégett és beázó és elhagyott épületben. Mindenhol arab propagandaanyagok, illetve ki tudja, milyen iratok, senki se tudja, nem bírja elolvasni. Dokumentumok, dossziék, megpörkölődött széllel, elázva, szétrohadva, széttiporva, a dohos papírszag mindent áthat. Bokáig jársz benne – és nem tudod, miben, kik ellen szól, kik ellen az a sok irat, vagy kiknek a dolgai vannak feljegyezve és nyilvántartva rajtuk, lepecsételve és beiktatva, halomszám.. az egyik irodában csak papír a padlón, csak iratok, füzetek, könyvek, térdig, a halom tetején, a szoba közepén egyetlen fotel. Kafka-szoba.
A pincében is, zsákszámra, emberméretű nejlonzsákok, tömve iratokkal, összekötött tömbökben átnedvesedve, már soha nem fogja őket kinyitni senki.
A zseblámpa mindig csak egy foltot világít meg, körben nem látunk semmit. Csak fókusz van, nincs kontextus, a kontextus a sötétség és a homály. A padlón heverő, felgyűrődött egykori szőnyegek, kárpitok egy-egy pillanatra, mintha emberi testek lennének. Holttestek. A rettenetes sebesülés, aminek irodái itt voltak, amit innen igazgattak, irodai emberek, irodai öltönyben. Az iraki diákok DDR-ben írt dolgozatai, kémia, biológia, matematika, fizika.. Egy ország kiképzőhelynek használt egy másikat fegyverek kifejlesztésére… a tudást hazavinni és fegyvert csinálni belőle. Olyan ordítóan nyilvánvaló. Találtam egy újságcikket az interneten, a Spiegel egy korábbi számában, amiben arról írt az újságíró, hogy a STASI emberei irakiakat avattak be és képeztek ki biológiai és kémiai fegyverek használatára… ami azt jelenti, hogy természetesen volt kapcsolatuk az iraki követséggel is. Persze, hogy volt. Az újságíró interjút készített egy egykori Stasi tiszttel – aki persze nem árulta el a nevét.
És a követség most ott áll, egy romhalmaz, vandálok látogatják meg illegális partikat szervezgetnek benne, meg jönnek a graffitizők, szanaszét hevernek a festékszórók, logók, monogramok, jelek, sátánista feliratok, talán csak poénból, talán ki tudja, hogy, firkantások, idézetek, az egyik helyen az ablakra írva egy költemény, vagy idézet egy regényből, gondosan, egyenletesen festett betűk…
Írógépek, rengeteg, minden irodában egy, arab betűkkel, német betűkkel, hiányzó betűkkel, leginkább így, páncélszekrények és polcok az irattárolásra, és magnetofonok, szalagos készülékek, akkoriban korszerűnek számítottak, a fényes mágnesszalag gombolyagokban. Másutt fénymásoló, a teteje iszonyat nehéz, felemelem: szinte sértetlen az üvegfelület alatta, a gombjait még kapcsolgatni lehet. Az egyik teremben hatalmas, hűtőszekrényre emlékeztető gépek: számítógépek a nyolcvanas évek elejéről! japán gyártmány, Nippon, akkoriban persze hipermodern. A zseblámpával átvilágítva rajta különös minta jelenik meg a szemközti falon. Micsoda árnyjáték ez.
Az egész berendezés a feljegyzést szolgálja. Dolgokat feljegyezni és tárolni, tengernyi papíron arabul. A jelentés és a jelentőség, hogy mi lehet bennük –  másrészt az érzés, hogy milyen lényegtelen most az egész szar.
És iratmegsemmisítők. Azok is ott állnak, nem is egy, némelyik kihurcolva a teraszra, a szabadba, az elvadult kertbe. Fogazatukban a bentmaradt papír, esik beléjük a berlini eső.
És közben ott az akkori szocialista sárm, az akkoriban divatos és elegánsnak számító bútorok, forgószékek, foszöld természetesen, meg rozsdaszínű kárpitok, ahol a szín még látszik. Egy csodálatos, geometrikus mozaik a főlépcső mellett, csillogó darabkák. És a függönyök! Az egyik legsokkolóbb. Milyen ez már! egy teljesen szétrombolt egykori irodában, ahol lóg a letépett tapéta, a plafonból egy darabban kitépett fénycsövek, neonok és kábelek, ahol rozsdamarta fémrudak, fűtőtestek felszakítva meredeznek elő a falból, micsoda erőszak, ahová lassan becsöpög a víz, tócsák képződnek az íróasztal mellett, Stalker utolsó jelenet, talán mindjárt megcsörren a telefon is, ahol a nedvességtől felpöndörödik a meszelés, mintha itt is papír lenne, papír a fal is, ahol a felhullámosodott asztal mellett kibelezett és szétégetett fotel áll, körben rohadó szivacsdarabok, a padlón mindenütt üvegszilánk és papír – egy ilyen irodában még ott leng a függöny… még mindig ott leng. Vékony csipkefüggöny, nejlon, és már teljesen szürke, de még ott van, nincs megégve, szétszakítva sem – az ember egyszerűen nem tudja, nevessen vagy mit csináljon, annyira képtelenség. A kényelem és az otthonosság és az esztétika utolsó darabja. Mintha Csernobilban valaki szőnyeget terítene a földre.
Még az esküvő előtt gondoltam ezekre a függönyökre. Menyasszonyiasak. Meg hogy milyen lenne bejönni egy ilyen épületbe igazi menyasszonyi ruhában, élettől telve és gyönyörűen, és végigmenni rajta. Vagy hogy milyen lenne állni mögöttük, meztelenül, sok réteg piszkos függöny mögött egy meztelen nő, nem feltétlen én, csak maga a kép, vagy az esemény, ott áll valaki, és a sok függöny, mint egy menyasszonyi ruha, régi, sebesült, de mégis, és néha meg-megfújja őket a szél. Ez az egyetlen mozgás az egészben, ahol úgy tűnik, már minden lejátszódott. Vége, bevégeztetett. De valahol valahogy mégis ott áll ez a valaki, egy meztelen ember, egy túlélő, vagy most vetődött oda, talán keres valakit, valamit a romok között. De aztán elrejtőzött, mert a hely rákényszerítette, először csak a csöndet, végül az elbújást, a sok rombolás a tiszteletet. Vagy mert a hely egy átjáró, egy állomás, stáció, átnyílás egy másik dimenzióba, a függőlegesbe, a negyedikbe, ötödikbe, mint a mátrixban: kapu, vagy a Kisherceg helye, ahonnan visszamegy a bolygójára, vagy egy lyuk, egy lyuk az időben, a hiány, a megsemmisítés helye, ahol bomba robbant,  meteor csapódott be, egy kráter, a függőlegesben benne van a lefelé is, ez egy lejárat, csúszda az alvilágba, le a föld alá, meg nem állsz. Ez egy követség az egykori DDR-ben, egy államban, ami már nem létezik, és a követek, akik itt voltak, már azok sem -
talán más lények járnak azóta itt és találkoznak és folytatnak ismeretlen diplomáciát.
Talán végigvonul itt valaki aranyban, és másvalaki meg ezüstben, mint egy király és egy királynő a romok között.
Talán jönnek ők, egy párduc szalad át puhán az emeleteken, a hamuvá égett teremben egy angyal áll, és egy gyerek hintázik a kertben a fa tetején. Egy fiú – -
És ha kinyitod, az egyik monstrum páncélszekrényben bögrék vannak meg poharak, egészen úgy, mint otthon, porcelánok meg üvegek, tisztára mosva, lefelé fordítva, kancsó középen, alattuk terítő, horgolt alátét, köztük odatámasztott képeslapok, talpukon különös kövek, kavicsok és érdekes kagylók, amiket úgy gyűjtött valaki, meg szárított virágok a hegyről, ez tulajdonképpen itt a páncélszekrényben egy város, a kancsó egy palota középen, amiben a király és a királynő lakik, csillámkő a fala, mint a kavicsdombon otthon, gyémánt, mellette a templom, hófehér, és az üvegpaloták, ez a város Trója, az elpusztított és lerombolt, Trója, ami tulajdonképpen a hármat jelenti, Trója=trois, a Három, amiben a Kettő, Kelet és Nyugat, fent és lent, egykor és most összefut, a találkozási pont, mindenek találkozásáé, ahogy az őrült Nicolas Svájcban egykor magyarázta, alig értettem valamit, de nagyszerűnek találtam, mintha hirtelen belátnék valahová. Trója a Közép, a sebesült Zóna szíve, közepe, az imagináció helye, sugárzási pont, ahonnan minden megváltoztatható. Az iraki követség egyik felfeszített és földre döntött páncélszekrényében, a becsöpögő eső zajában megtalálod az elsüllyedt várost, a kilencedik réteget, a párduc, az angyal és a fiú mögötted áll, a Város ott van, és te belépsz a kapuján.
Posted in Berlin | Leave a comment

Egy idősebb

nő közeledett a sarokhoz, ahol álltam,  megszólítottam az én nyelvemen, egy utcát kerestem. Legnagyobb csodálkozásomra a nő rám se nézett, felém se pillantott, elhaladt mellettem, ment tovább, mintha mit se hallott volna. Csak álltam, senki a közelben, néztem tehetetlenül. Kb. öt méter után azonban visszafordult, mint aki hirtelen álomból ébred, visszajött és megpróbáltunk szóba állni. Próbált segíteni az ő nyelvén, udvariasan. Nem sikerült, de ez most mindegy.

Volt némi gátlásom aztán már, amikor beléptem egy boltba. Hogyan szólítsam meg az eladókat, négyen álltak előttem. A saját nyelvemen? A világnyelven? A helyi nyelvet nem beszélem, és ráadásul gyorsan dönteni kéne. Ha a saját nyelvemen szólalok meg, úgy éreztem, leleplezem magam. Hogy mit leplezek le? Nem is tudom. Hogy nem tartozok ide. Egyéb vagyok. Satöbbi. Lehet, hogy alsóbbrendű vagy valami furcsa lény. Mennyivel előkelőbb lenne a világnyelven megszólalni, elegánsan, aki távolról jött, nagy pénztárcával, hatalommal mögötte, s akinek nagy mosollyal válaszolnak Aztán mégis a saját nyelvemen kérdeztem. Értetlenül néztek rám, meglepődve, mintha ezt a nyelvet sose hallották volna. Lehetséges, hogy sosem hallották még az én nyelvemet? Vagy ennyire furcsa a nyelvem? Rossz hangzású?

A taxival sem mindig jártam jól, pedig hát egy taxis csak hall sokfélét. Kettővel vagy hárommal is úgy történt, hogy köszöntem a saját nyelvemen, tisztázandó, kiféle vagyok, nehogy angolnak nézzenek vagy németnek. Bemondtam a címet, a taxis pedig morgott valamit, aztán többet nem szólt a célig. Éreztem, hogy nem akar kommunikálni velem. Nem cserél velem szót, még csak párat sem. Jó napot? Nem. Az én szavaimat kerülni akarja. Nem hajlandó a szájára venni.

Néhány boltban szerencsénk volt, az eladó mindjárt az én nyelvemen válaszolt. Hirtelen úgy éreztem, egészen közvetlenek lettünk, szinte ismerősök. Vidáman érdeklődtem, merre jár a villamos meg más kis hétköznapiságokat. Akár otthon. Lehet, hogy valahol, lent, a felszín alatt mégiscsak otthon vagyok ebben a városban? Mint akárki? És a nyelvemmel sincs probléma?

A pizzásnál, egy kis étkezdében is kipróbáltam, sose lehet tudni. Ott sütögetett a fickó, a nyelvemen szólítottam meg, és rögtön ugyanúgy felelt. Azonnal barátira fordult a szó, érdeklődtem a munkájáról, miközben készítette a sajtos pizzát, sőt a családjáról is. Kedves volt, felszabadult a légkör. Igen, ebben a városban lehet élni. És ez a pizza isteni.

Megettem a pizzát, közben bejött a főnöknek látszó férfi is a szomszéd helyiségből. Folytattam volna a társalgást a nyelvemen, milyen remek volt a pizza, de mintha megváltozott volna a fickó hangja, idegenebbül csengett. Válaszolt a nyelvemen, de valahogyan kezdett kínossá válni a helyzet, távolság került közénk. Vagy csak képzelődök? Az én nyelvem itt valami zavart okoz, valami elfogadhatatlan nyelv lehet az enyém itt. Az én nyelvemen beszélő feliratok is el vannak dugva ebben a városban, mintha szégyellni kellene, alig található itt-ott néhány kis szürke, kopott felirat kapualjban, mellékutcában, ócska, régi táblán. Lehet, hogy ez egy visszataszító  nyelv? Utálatosan hangzik? Takargatni kell?

A város különben normálisnak látszik. Nagy a forgalom, a sugárutakon tépnek az autók, a főtéri ivoldák és eveldék előtt a nyár utolsó kellemes napsütését élvezik a kiült vendégek. Ha a világnyelven szólalok meg, szívesen, készségesen állnak rendelkezésre, világpolgárnak érezhetem magam.

Csak ha a saját nyelvemen beszélek, akkor érzem úgy, mintha valami probléma keletkezne körülöttem. Mintha trágárságot mondanék vagy piszkos lennék. Valami tisztátalan lény. Nem ide való.

Posted in Budapest | Leave a comment

Megtalált jegyzetek. Teorema

(teorema) hihetetlen film szerintem. Arról szól, hogy egy gazdag olasz családhoz látogatóba érkezik egy fiatal férfi – és a család minden tagjával összejön. Lefekszik az apával, az anyával, a fiúval és a lánnyal. Ja, és a házvezetőnővel is. És aztán elmegy. És utána az élet nem tud úgy továbbfolyni, ahogy eddig folyt, minden megváltozik. Mindenki élete megváltozik. Pasolini azt mondta erről a vendégről, hogy Isten. Nemes egyszerűséggel:). Még csak nem is angyal vagy szent vagy valami egyéb meghosszabbítás, nem, nem, Isten maga. Persze az egész teljesen botrányos. Pedig… Egy csomó pediget lehetne mondani! Hogy pedig a tanítás után megy, hogy Isten a világban testileg megjelenik. Hogy a Szellem, az Test, és belé is hatol és azon át hat. Vagy lehetne mondani, hogy pedig a filmben egyetlen szexjelenet sincs. Egyetlenegy se! Holott Pasolini nem tartozik a szemérmes rendezők közé. Ez ugyanaz az ember, aki az Ezeregyéjszakát vagy a Szodoma 120 napját rendezte! 

Tök tetszik, hogy nincs megokolva semmi. Nincs megmutatva, hogy ezek az emberek hogyan éltek eddig, hogy teltek a napjaik. Nincs semmiféle íve vagy fejlődése annak, ahogy ez a vendég fickó az összes családtaggal összejön. Pedig ez is lehetne a téma, jó filmet lehetne csinálni belőle. Bergman biztos gondosan elemezte volna a családtagok egymás közötti kapcsolatát, az elidegenedettséget, a társadalmi nemtudommit, meg a lélek-óraműveket, pszichológiailag hajszálpontosan indokolta volna, ami történik. De itt ez mind nem fontos.

Van egy kép, ami a filmben mindig visszatér: egy pusztaság, ahol fúj a szél. Mikor először mutatják, egy bibliai idézetet hallani a népről, aki a sivatagban – van? vándorol? odament? Nem emlékszem.

De a képen nem sivatag látszik. Bár a film színei fakók, ez sokkal inkább földnek tűnt. Sötét színű, nem homokszerű anyag, nehezebb, nehéz. Puszta, földes domb, nem sáros, de rögös. A szél nem könnyű homok, hanem göröngyös föld fölött kavarog, és viszi tovább, leemeli ennek a nehéz, masszív földnek a tetejét, a felső réteget, a port. Érintkezik vele.

(ez most egy másik nap) megint eszembe jut a teorémából az öreg szolgáló szeme, ahogy a föld alól néz. A föld alól, amit saját kérésére rádobáltak a hatalmas, építkezési gödör alján, aminek a szélén markolók és minden más munkagépek állnak. Emilia élve eltemetteti magát. Látjuk, ahogy a föld betemeti. Egyre kevesebb látszik belőle. Végül csak egyetlen szem néz a göröngyök alól. Nagy, nyitott szem.

Nem tudom megmondani, milyen ez a föld alól néző szem. Nem elfelejthető. Mit lehet mondani? Megdöbbentő. Abszurd. Szörnyű. Furcsa. Szép. De hiába nyomoz az ember utána. Van a kép, és aztán csak nézi az ember, nézi magában, a belső moziban, és nem tud mondani végül semmit. Milyen? Mit jelent? Nem tudom… Na jó, elölről. És akkor megint nézni kezdem.

Olyan váratlan az egész. A szem és a föld együtt! Normál módon a szem nem érintkezik a földdel, egy tök távoli testrész tőle. Messze van, mint az egész fej, az arc, messze és magasan. A magasában sokkal inkább a levegő van, állagában a víz, és valami más, azonosíthatatlan részében a tűz. De a föld! Az tök idegen tőle. A földön a láb tapos minden nap. A föld a lábé. A láb viszi az egész testet, a súlyt, hordoz mindent a földön állva és lépve, a láb nyűvi el a cipőket, süpped a sárba, botlik el, a láb rúgja a labdát, a láb fut. A földnél még a kéz jön talán szóba, de a kéznek a földhöz már eszközök kellenek: eke, lapát, bot, kapa, gereblye, ásó. Homo habilis. Közvetlenül a kéz csak ritkán, különleges pillanatokban nyúl hozzá: a nagy gyurkászás, amikor gyerekek saraznak vagy Isten embert teremt. De a szem! Hogy jön ide a szem? Meg hát hogy élő. Ez nem üveges, holt tekintet, ez eleven! Talán ez ugyanaz, mint a szél meg a föld a mindig visszatérő képeken. Ugyanaz, csak másként. Egy szem néz a föld alól. A kamera távolabb megy. A szem mellett tócsa. Piszkos, sárga víz, sár. Emilia sír.

 

 

Posted in Berlin | Leave a comment

Eléggé untam

a dolgot, Zsolt már egy évvel ezelőtt is elmesélte a történetet, hogyan vitatkozott a munkahelyén, még az igazgatóval is. A kifejezéseken némileg változtatott, de a lényeg ugyanaz, méltánytalanság érte, és ő határozottan megmondta a magáét.

Azon gondolkodtam közben, miért ismétli Zsolt mindezt, ráadásul ugyanolyan átéléssel és lendülettel, mint egy évvel ezelőtt. Ennyire ideges most, vagy csak beszédkényszere van, szeret előadni, szerepelni? Vagy megint sérelem érte?  Nyilván ivott is, ilyenkor tele van feszültséggel,  és most rajtam vezeti le, én csak passzív alany vagyok itt neki, miközben a munkáját kéne végeznie.

Ahogy továbbszőtte a mondandóját, egyszercsak jobban kezdtem figyelni. Ez az ember az életét adja elő itt nekem, a problémáit, a válságait, a küszködését. Már nem untam, sőt, nagyon is izgalmasnak találtam. Van izgalmasabb téma egy ember életénél? Mi a világtörténelem egy ember életéhez képest? Csupa elvonatkoztatás, kitaláció, érdektelenség. Zsurnalizmus.

Épp egy újszerűnek látszó könyv került a kezembe pár hete, E. H. amerikai szociológus-történész munkája, és már a címe a hétköznapi emberekre utalt, a fülszöveg pedig pont azt emelte ki, itt most olyanok életét kutatja a történész, akiket csak a közvetlen környezete ismer. A tartalomjegyzék is ezt ígérte, és az egyik téma egy gazember sírfelirata. Hú, igen, ez végre érdekes, tovább nem is lapozgattam a könyvtárban, csak otthon vettem mindjárt elő. Elég nagy csalódás ért. A gazemberről kiderült, hogy milyen pártokat szolgált és árult el. Kit érdekel? És a többi írás sem az ígért személyes szintet vizsgálta. Helyettük elméletek, okoskodások, unalom. Történelem.

Pedig tényleg érdekelne, milyen ma pl. az Egyesült Államokban egy leélt élet, amit egy történész-szociológus feltár, összerakosgat kis mozaikokból nagy munkával. Leélt élet, vagy legalábbis egy hosszabb életút, nem is tartok rá igényt, hogy ismert ember legyen. Csak legyen tartalmas, fordulatos. Csak lássuk benne, hogyan éli meg a jelent. Persze ki az, aki ilyen írói-feltáró munkát el tud végezni? És én még azt is tudnám kívánni, hogy ez a történész is adja bele önmagát a munkájába. Szeretném látni. hogyan habozik, érez, kínlódik az anyagával. Hogyan rakja össze önmagát, hogy összerakhasson egy másik embert.

Sajnos nekem is, mint sok másnak, kevés lehetőségem van, hogy mélyebben belelássak élő kortársak élő életébe, néhány ember, ha jól számolom. És most Zsolt tálcán adja nekem az esélyt, hogy belehallgassak a személyes történetébe. Valami okból volt bizalma, hogy nekem, akit alig ismer, beszéljen gyerekkoráról, házasságairól, vereségeiről, szenvedéseiről. Vagy nem is nagy bizalom. Csak valakinek ki kell mondania azt, amit a magányos munkája során összegondolt, szóba formált, megéltté kovácsolt.

Egy hétköznap-történésznek irdatlan nagy kutatómunkát kéne végeznie, hogy összerakosgasson egy életutat. Nyomozás, adatok, bizonyítások, interjúk, vallomások. Nekem könnyű dolgom van most, Zsolt maga hitelesíti mindazt, amit előad. Teljes személyességével, önmagával vívódva nyitja meg gondolatait életéről, kudarcairól, küszködéséről. Csak hallgatom, kérdezek és próbálom látni, milyen egy ember, aki egy időben velem él itt a földön.

Posted in Budapest | Leave a comment

A rímhányó

mester néhány versét kinyomtattam a hálóról, A teve fohászát meg a Puapót, meglepetésül. Örömet akartam szerezni Sándor mesternek, aki közben a konyhában rakta le a járólapokat, nagy figyelemmel, szépen, pontosan. A villanyszereléssel, a vízvezetékkel, a csempézéssel egyelőre végzett, a járólapozás pedig legalább egyhetes munkának ígérkezett.

Sándornak érdemes örömet szerezni. Most is, ahogy a kezébe adtam a rímhányó két nyelvtörő művét, rögtön felderült és élvezettel kezdte előadni, mivelhogy félig-meddig tudta őket kívülről. Biztos vagyok, nemsokára az egészet fújni fogja, és sokszor beveti majd barátainak és unokáinak felderítésére.

De a legtöbb örömet Sándornak jelentik a nyelvtörők, nyelvi játékok, viccek, szólások. Nagyon élvezi őket és mesterien bánik velük, köpi a versikéket, szellemes és alpári szótrükköket, rímeket, durva és röhögtető beszólásokat. És meg van győződve róla, hogy a világ legtökéletesebb nyelve a magyar, szerinte egy nyelven sem lehet annyi dolgot, árnyalatot, csattanót kimondani, mint a miénken. Próbáltam vitatkozni vele, de csak annyiban, hogy ez nem is egy nyelv érdeme, hanem a beszélőé. Az övé. Láttam, hogy ez elgondolkodtatta.

Sándor igazi autodidakta. Szerzett ugyan papírokat több szakmáról is, de igazából maga tanulta ki ezeket kanyargós pályaváltásai során. És amiről nincs is papírja (minek is): tud ruhát varrni és szabni, gitározni, motorozni, autót szerelni, házat építeni, profi horgász, táncos, vízvezetékszerelő, halászléfőző, pálinkafőző, kertművelő, asztalos stb. A 60-as években maga varrta a zsabós ingét, lengőszárú nadrágját, menő zakóját. A 70-es években motorral bejárta Kelet-Európát. A 80-as években téesz-részleget vezetett, a 90-es években volt egy vállalkozása 10 emberrel. Most nyugdíjasként egy kis paradicsomot épít magának és családjának a Dél-Alföldön, egy halakban bővelkedő patak mellett.

Tegnap vitába keveredtünk, kik is viszik keresztben a létrát az erdőben. Én a rátótiakra szavaztam, de Sándor szerint a rátótiak nem a létráról híresek, hanem hogy rátótták a templomot az útra. Rögtön elő is adta, hogy történt az eset. Aztán mindjárt egy másik anekdotát is előadott, a rátótiak ködmönéről és a megnyújtott padról. Csakúgy nevetett Sándor, én is élveztem a történetet, Sándor pedig a szereplést, az előadást, a vicceket.

Néha elgondolkozom azon, hogy az a neves k.bányai gimnázium, ahova Sándor is járt, hány híres emberrel dicsekszik, doktorokkal, akadémikusokkal, képviselőkkel. Sándort nem tartják számon. Igaz, nem is volt jó tanuló, sőt izé… majdnem kirúgták. Amikor odajárt, inkább foglalkozott gitározással, korcsolyázással, légpuskával, dinnyelopással. Az övé volt itt Rákoscsabán az egész határ, csinált korcsolyapályát a Rákosból, öntött sörétet és varjút lőtt, evett varjúlevest, szaladt a dinnyecsőszök elől. Tanulásra nem maradt ideje.

Az iskola nem fogta meg. Van ilyen. Azt hiszem, az iskola kicsi volt ahhoz, hogy Sándorhoz felérjen. Jobban kellett volna igyekeznie. Szorgalmasabbnak kellett volna lennie, többet tanulnia, megértőbb arcát mutatnia. De hát nem várhatunk el mindent egy szegény iskolától. És különben is, sokféle mentsége van egy iskolának is.

Posted in Budapest | Leave a comment

A csillagokról

akartam faggatni Józsit, persze nem nagyon reménykedtem hosszas válaszban, mit is lehetne róluk mondani, még a júniusi égboltról is, meg túl sok lírát egyébként sem vártam tőle, sem Barnától, akikkel együtt ültem K.-felsőn, az állomás előtti padon. Hülyén is hangzott a kérdésem, szokta-e nézni a csillagokat éjjel, Józsi mégsem nevetett ki, inkább a körülményekről beszélt, ő egy padon alszik, Barna pedig a földön egy fürdőköpenyen, egy füves, bokros részen. Csendes, meleg éjszakák voltak ezek végre, elmúlt a hosszú esős időszak, amikor egy pincében papírokon vagy félig ázva egy padon dideregtek.

Józsinak máskor is lehet hülye kérdéseket feltenni, nem is a tartalma lényeges. Mélyen szociális típus, alapból barátságos mindenkivel, és szimpatikusan ápolja a kapcsolatait az állomás környékén. Könnyen is megy ez neki megnyerő modorával, érdeklődő mosolyával, égtiszta ritkakék szemeivel. Érdemes lenne valakinek feltérképezni a kapcsolatrendszerét, amelybe beletartoznak közeli haverok, hajléktalantársak, csaposnők, a környező, lepukkant utcákból adódó ismerősök és ismeretlenek. A múltkor is ott olvasgatott a padon, amikor megállt előtte egy fiatal nő, egy százast adott neki, hogy imádkozzon érte, mert most megy vizsgázni. Gondolom, Józsi kék szemei komoly biztatást sugároztak a hölgynek, imádkozni ugyan nem imádkozott, de ivott az egészségére. Józsit nevezhetjük életművésznek, akire felfigyelnek az emberek és mellé akarnak állni. Azt hiszem, kevés hajléktalan húzott ki ennyit, 12 évet az utcán.

De érzi Józsi, hogy öregszik, a hidegtől a múltkor az egyik karja egészen megbénult szegénynek, napokra. Aztán az állomáson is látszik az idők változása. A kocsma kikupálódott néhány évvel ezelőtt, divatosan berendezték, van játékgép, tévé, kandalló, terasz, ernyő. Azelőtt csak a futó utasok ugrottak be egy italra, álldogálltak a pultnál a vonatra várva, mostanra pedig egy igényesebb törzsközönség verődött össze. Felfedezték az állomás rendkívüli romantikáját, az elszáguldó vonatok között egy kivételes helyen lehet sörözni, bulizni, berúgni.

Meg drogozni is. Ez új itt K.-felsőn, Józsinak korábban egyszerű emberekkel akadt dolga és konfliktusa, alkoholista hajléktalanokkal, cigányokkal, leszállópályára került, kilakoltatott magányos férfiakkal. Nemrégiben egy éjjel arra ébredt, hogy a bokrok között fiatalok szúrják a karjukat tűvel, neki csak odaszóltak, hogy aludj, öreg, vagy meg is kínálták egy itallal.

Azt mondja Józsi, a péntek a legnehezebb. Dübörög a zene, hajnalig tart a buli. Fiatalok jönnek, sör és konyak, játékgép, karaoké, kiabálás. Lányok arany ékszerekkel, mondja Józsi, hogy páran a 18-at is alig töltötték be, ha ugyan, káromkodnak úgy, hogy még ő is elszégyellte magát, egy pedig felállt meztelenül a teraszon az asztalra és ott táncolt.

Józsi elítélően, meghökkenve, némi felháborodással beszél róluk, neki szigorú elvei vannak. És ez egy másik világ, mint amivel eddig találkozott. Nevetünk is rajtuk meg tűnődünk, honnan is jöhetnek, kik ezek, honnan szerzik a sok pénzüket. Egyik este, miközben a csaposnő kiszolgált, a hátsó bejáratot felfeszítették és elvitték a pénzt a kasszából. Vannak itt összefüggések?

Ma péntek van, forró nyári meleg. Józsi szereti a meleget, szinte lételeme a meleg a hajléktalannak, és az éjszaka is enyhe lesz, felhőtlen, tiszta ég. Itt K.-felsőn a sínek közötti, szigetszerű terület a házak fölé emelkedik, messzire látni. Ide látszik a Szent László templom megvilágított, varázslatos kupolája. De mozgalmas éjszaka következik megint, Józsi sokáig nem fog tudni aludni. Péntek van, nagy buli várható. És csillagos éjszaka.

Posted in Budapest | Leave a comment

Állandó kényszer,

hogy mérlegeljünk. A tetteinket, a viszonyainkat, a vágyainkat. Bizonyára sok százezer év tapasztalata gyűlt fel az idegeinkben, a kultúránkban, és nincs mód szabadulni attól, hogy megkülönböztessük a jót és a rosszat, mindenáron, az utolsó leheletig. Milyen könnyű is lenne, ha nem kellene tépelődni rajta! Élhetnénk gyermeki gondtalanságban, meghasonlások nélkül, egy szimpla világban.

Anya elindult ezen az úton, megöregedve, a gyermeki lét felé. Az elmúlt években szívós munkával elkülönítette magában a rosszat és a jót, és a rosszat abszolút mértékben kizárta önmagából. Minden, ami rossz, csak rajta kívül létezik. Ő pedig a megtestesült ártatlanság, a jó, az ítélkező. Tündér, aki lábujjhegyen kel át a gonoszság tengerén.

Eleinte nehezen értettem meg a helyzetet, kerestem az okokat, összefüggéseket. Anya nem ilyen volt régen. Kik bántják őt és miért? Gyanakvó, ellenséges, rosszindulatú lett. Furcsa, bosszantó és nevetséges dolgok történtek a lakásban. Kiskanalak és a bögrék tűntek el, köztük olyan bögrék, amikről tudtuk, hogy  régen eltörtek, szemétre kerültek. Anya szerint ellopták, tudja is, ki a tettes.  Muszáj volt tűvé tennem a szekrényeket, ládákat, polcokat szobáról szobára. Végül megtaláltam a kiskanalakat egy szekrény aljában, egy dobozba eldugva. A bögrék is előkerültek, a tényleg létező bögrék, persze ami már csak anya emlékezetében élő bögre, az nincs sehol. Anya még mindig keresi őket, az emlékbögréket, bögreemlékeket. Csorba, repedt bögrék, 30-40 éve megsemmisültek: még  egy darabig nem nyughattok békében.

Ilyen kalamajka vár az emberekre 80-valahány éves korukban? Én is létező és nemlétező kiskanalakat fogok keresgélni? Reagan elnök is kiskanalakat, bögréket gyűjtött titkos helyekre betegsége valamelyik szakaszában? Vagy az lesz egyéniségünk utolsó megnyilvánulása, ki mit dug el? Esetleg Reagan csillagháborúról, rakétapajzsokról fantáziált leépülése során? Coltokat tartott a párnája alatt?

A kiskanalak után a tányérok tűntek el, aztán az evőeszközök. Azt hiszem, leginkább az vált rejtegetni való kinccsé, amire naponta szükségünk volt, anya világa ilyen egyszerű. Következett a gyufa, a WC-papír, a vasaló. Ma már a lakás sok szekrényében, ruhák alatt, ágyneműben, fiókokban WC-papír tekercsek lapulnak. Vasalók a kiságyban, habverők a fehérneműk között, lábosok a törülközők alatt. A lábosfedők külön, szanaszét, párosíthatatlanul. Gyufásdobozok zsebekben, ridikülökben, vitrinben. Nő a káosz anya körül.

Szilárd rendszerré, világnézetté állt viszont össze anyának a sok agresszió. Támadás mindenhol, mindenfelől. Tolvajok, betörők lépnek be az első emeleti ablakon, átsétálnak a bezárt ajtókon, leskelődnek a szomszéd szobában vagy az utcáról. Ha a kulcsot leteszi az asztal sarkára, egy pillanat múlva onnan is ellopják, naponta ötvenszer. Ellopták a pöttyös nyári ruháját, amit 40 évvel ezelőtt hordott, ellopták a vastag üvegű szemüvegét, tudja is, hogy most ki viseli. Egy közeli családtag, akinek pont erre volt szüksége, egy ócska, régi szemüvegre. Reggel, amikor anya kimegy a konyhába, ott találja a piszkos edényeket, amiket idegenek használtak az éjjel, ott főztek a tűzhelyen. A vízcsapot is idegenek hagyják nyitva, nem ő. Az alsó lakó, szegény, sokáig nem értette, hogyan is jön össze az árvíz a feje fölött.

Többször próbáltam ráébreszteni anyát, hogy ő maga teszi el a dolgokat, felejti őket valahol, keveri össze. Dühödt ellenállásba ütköztem, hiábavaló volt az érvelés. A dögök, mondja, mindent ellopnak. Ez a dög szó a lehető legnagyobb káromlás anya szájából, nem emlékszem, hogy régen hallottam tőle szót ilyen gyűlölettel kimondani. A dögök! És a gyűlölet mögött tehetetlenség, keserűség. Rengeteg szenvedés, félelem az öregségtől, magánytól, haláltól. Amiről nem beszél, a halálról egy szót sem. Az nincs.

Hamar kirajzolódott anya felfogása: egy gonosz világgal áll szemben, és ez a rossz beköltözött a lakásba, ott él mellette. Tudja is, a másik szobában lakik, ki-bejár, a kiszámíthatatlan veszély megszemélyesítve, egy vagy két idegen férfi. Anya pedig az ártatlan áldozat. A tökéletes jóság.

Fel kellett adnom a próbálkozást, hogy anyát meggyőzzem. Semmilyen érv nem segített, viszont beláttam, hogy anya téveszméi mögött továbbra is nagy életerő rejtőzik, és ez a legfontosabb. Talán ez az utolsó erőfeszítése, hogy értelmezze a világot, az életet. Mi lesz, ha már nem fog hadakozni a tolvajokkal? Ha már nem tartja magát jónak, értékesnek? A világ pedig viselje el még egy ideig, hogy anya a gonosz birodalmának nézi.

Pár napja, egy délelőtt lefeküdt a kanapéra, csöndesen. Csak feküdt szótlanul. Ilyet sosem láttam azelőtt, anya mindig tevékeny volt, főzött, takarított, tévézett, olvasott. Naponta többször felmosott, rendezkedett, tartotta magát, legalábbis előttünk. Most nem, elhagyta az ereje.

De remélem, rövid időre. Szeretném tudni, hogy tovább küzd a tolvajokkal, támadókkal. És ártatlan tündérként lábal át a rossz tengerén.

Posted in Budapest | Leave a comment

Úgy volt az,

évtizedeken keresztül, hogy anya felhívott a születésnapomon. Járt ez nekem, vártam rá, és olyankor elmondta, hogyan történtek az események akkor, Kárászon, mikor is? Régen, egy hajnalban jött a bába néni, sürgős volt az érkezésem, az orvos csak később állapította meg, minden rendben. Ahogy anya felidézi az emlékeket, abból az derül ki, hogy mindenki nevetett és boldog volt azon a napon, amikor megláttam a világot. Mert anya ilyen, vele izgalmas, jó dolgok történtek, róluk beszélni is élmény.  Máskor is, nem csak a születésnapomon.

Ma már én hívom fel anyát, ha születésnapom van. Már nem tudja, hányadika van, sőt azt sem, milyen évszak. Ha esik az eső, a télre készül, ha süt a nap, akkor szép ez a nyár. És ezen mosolyoghatnánk is, ha nem tapasztalnánk az öregkor más, súlyos, szívszorongató jeleit. Erről beszélgetünk, szinte hitetlenkedve, amikor találkozunk hozzátartozókkal, testvérekkel, ismerősökkel. Lehetséges ez? Rémülten soroljuk a történeteket. Ennyire kieshetünk a valóságból? Mi ez a képtelenség? Tíz éve kezdődhetett, akkor még furcsálkodva hallgattuk anyát, hogy ellopták a töltöttkáposztát a kamrából. Az asztal alá valaki romlott húst rakott. Aztán a szomszéd tíz centivel odább tolta a hosszú drótkerítést. Miről van itt szó!? Le is mentem megnézni, de semmi jelét nem láttam bármi különös dolognak.

Mára már állandóvá vált az aggodalom, és akkor még csak a miénket említem. Anya szenvedéseit felmérni sem igazán tudjuk, meg egyáltalán ki tudja felmérni annak a szenvedését, aki a mi valóságunkból, ebből a bejáratott hétköznapi világból távolodik egy másik valóságba, valami egyszemélyesbe, elérhetetlenbe. Vissza a múltjába, a gyerekkorába, az emlékek közé. A seholból szellemek jönnek, akikkel anya találkozik, üzeneteket kap tőlük, telefonálnak neki. A leggyakrabban 40 éve halott édesapja jelenik meg, akiből szinte állandó szereplő, mitikus alak lett. Akit vár, keres, hív.

Rosszindulatú szellemek is körülveszik anyát. Beköltöztek a lakásába, használják a lábosait, énekelnek a konyhában. Többször elmesélte, hogy ül a szobában, kinyílik az ajtó és három idegen férfi elsétál mellette, aztán távozik. Éjjel anya bezár minden ajtót, ablakot, rést, de hallja, hogy járkálnak, jönnek-mennek a szomszéd szobában. Igen, és legutóbb már azt mesélte, éjjel két gyilkos állt az ágya mellett.

Kora délelőtt hívtam fel anyát, reménykedve, hogy ilyen napsütéses délelőtt jó kedve van, és köszönthetem őt a szülinapomon. De mindjárt panaszkodni kezdett, már megint idegenek járnak a lakásban, kint énekelnek a konyhában. Mondom neki, hogy anya, ez lehetetlen. Ő sem érti, az ajtók zárva, mégis bejöttek és nagyon fél.

Ügyetlenül vitatkozni kezdtem vele, de hiába. Aztán eszembe jutott a megoldás, a gyerekkorára hivatkoztam, milyen bátor volt, amikor átúszta a Dunát. Hallottam, hogy változik anya hangja, és van rá esély, hogy eltereljem a figyelmét a rögeszméjéről. Ma van a szülinapom, anya, tudod? Persze nem tudta, de elkezdtem idézni neki az emlékeket, amiket annyiszor hallottam tőle.

Lassan bekapcsolódott az emlékek sorolásába. Átvette a szót, a hangja derűssé vált, és már mesélt is vidáman a bába néniről, mit mondott édesanya, aztán jött a doktor. Milyen vidám nap volt az, amikor világra jöttem!

Hallgatom anyát a telefonban. Csak ennyit tudok adni neki. Néhány perc a múltból. Néhány percre visszaadni őt régi önmagának. Hogy egy kis időre elmúljanak a félelmei.

Posted in Budapest | Leave a comment